Már ez sem hétköznapi történet, de ha hozzávesszük, hogy mindezt pénz és nyelvtudás nélkül (kivéve a magyart és a lovárit) akarták véghezvinni, ráadásul 1987-ben, a kommunista rendszerek bukása előtt, máris hihetetlennek látszik az egész. Pedig sikerült nekik.

Az álmos alföldi városka idilli békéjéből, bájos naivsággal felvértezve, csővázas hátizsákjaikban egy kis „hazaival” vágtak neki az ismeretlennek, hogy Nagy Szovjetunión keresztül eljussanak Jap(p)ánba. Útjukat rengeteg groteszk, komikus, esetenként fájdalmasan ironikus esemény kíséri, a többször kijátszott KGB-s idegenvezetőtől a végigokádott hajóútig. Végül elérik céljukat, ahol kelet-európai szemmel nézve minden felfoghatatlanul „más”, sőt, még a még a levegőnek is különös szaga van. A könyv második felében ebbe a különleges világba nyerünk bepillantást, megtudhatjuk hogyan lehet ebben a környezetben „magyar módra” megélni, utazni, és végül a karatebajnok iskolájába bekerülni.

A két szerző, Badár Sándor és Horváth János mára jól ismert színművészek, humoristák. Tizennyolc évvel ezelőtti történetüket rendkívül szórakoztató, könnyed stílusban mesélik el, időnként egymás szavába vágva, hisz' mindig a másik emlékszik jobban. Mintha csak egy kocsmaasztalnál ülnénk régi barátainkkal, és egy jó sör mellett hallgatnánk az „azok a régi szép idők” kezdetű sztorikat. Pedig többről van szó, útibeszámolójuk nem csupán hihetetlen kalandjaik elbeszélése, amin igen jókat lehet röhögni, hanem egy mai szemmel talán már érthetetlen kor lenyomata. Igazi időutazás.

Badár Sándor-Horváth János: Jappán, Jaffa Kiadó 2005, 154 oldal, 1890 forint.