Hogy mi ez,és hogy kapcsolódik a történethez,ez egyszerű.Az egyik részben kerül elő Beethoven Für Elise zongora előadásba.
Satsuki nem tudta,hogy az a szám ,amit hallott az a Für Elise,ezért csináltam Nektek.
Ennek a résznek a leírása:
4.rész-A zongora szelleme Satsuki segít az énektanárnőnek, és a régi épületbe levisz pár dobozt.
Közben meghall egy dallamot. Kiderül,hogy az a Beethoven Für Elise című darabja. Oda magy a zongorához,ám ott nem ül senki. Ekkor sejti meg,hogy szellemről van szó. Mikor vége a melódiának megnyomja a zongora billentyűit,ám azok nem adnak ki hangot. Nagyon megrémül.Ezt elmondja barátainak is. Reo megállapítja,hogy ez a zongora szelleme. Aki meghallja 4 szer a dallamot,az meghal.Satsuki nagyon megilyed.Először azt találják ki,hogy majd nem megy a régi épületbe,úgy biztos nem hall semmit.Ám ez nem válik be,mert az otthonukban telefonon,rádión,tv-n,és játékdobozkán lejátszódik a dallam.Gondolnak füldugós megoldásra,ám azzal se sikerül elkerülni a zenemeghallását.Satsuki menekül,ám követi a zongora.Sőt a szellem átveszi Reo hangját,és lehívja Satsukit a telefonfülkéhez. Satsuki újra végighallja a zenét. Másnap kis csapatunk felkerekedik,és elmennek a régi iskolába,ahol a zongorát szét akarják törni. Ám a zongorát hiába próbálja ütlegelni Hajime,majd a többiek nem sikerül. Momoko teste felett átveszi az irányítást Satsuki mamája,aki elmondja,hogy nem a zongorát kell támadni ,hanem a falon Beethowen képét. Ekkor,hogy elűzzék a szellemet metronómót használnak-az utolsó ütemre-Momoko lezárja a metronómot.Így Satsuki megmenekül,és minden happy.
A KOTTÁJA!!!: Itt tudod megnézni.. http://www.virtualsheetmusic.com/downloads/firstpage/Beethoven/ElizaFirst.pdf
Itt letölthető a zene is!:
http://www.classicalarchives.com/beethoven.html
Találhattok egy leírást Beethoven életéről,valamit a Für Eliseről leírást. És ha sikerül belinkelem a számot is.
Beethoven élete:
Ludwig van Beethoven, minden idõk egyik legnagyobb zeneszerzõje 1770-ben született Bonnban, Németországban. Már fiatalkorában megnyilvánult tehetsége, elsõ mûveit 1783-ban adták ki. Fiatalemberként ellátogatott Bécsbe, ahol bemutatták Mozartnak; ismeretségük rövid ideig tartott. 1792-ben Beethoven visszatért az osztrák fõvárosba, és egy ideig az akkori vezetõ bécsi zeneszerzõ, Haydn irányítása alatt tanult (Mozart az elõzõ évben meghalt). Bécsben, a zenei világ akkori fõvárosában telepedett le, és élete végéig ott élt.
Beethoven virtuóz zongorajátéka mindenkire nagy hatást gyakorolt, elõadómûvészként és tanárként egyaránt népszerû volt. Hamarosan termékeny zeneszerzõ lett. Mûveit kedvezõen fogadták, és húszas éveinek közepétõl könnyedén el tudta õket adni a kiadóknak.
Huszas éveinek vége felé járt, amikor a süketség elsõ jeleit észrevette magán. Nem meglepõ, hogy a fiatal zeneszerzõt mélyen felkavarta ez a baljóslatú fejlemény, egy ideig még az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott. 1803-tól 1815-ig eltelt éveket Beethoven pályája középsõ szakaszának szokás tekinteni. Ez alatt az idõszak alatt, ahogy hallása mind jobban romlott, fokozatosan visszavonult a társasági élettõl. Növekvõ süketsége miatt az emberek megalapozatlanul ugyan, de azt gondolták, hogy embergyûlölõ. Több fiatal hölgyhöz fûzték gyengéd szálak, de úgy tûnik, hogy minden kapcsolata boldogtalanul végzõdött, és végül sohasem nõsült meg.
Beethoven késõbb is termékeny szerzõ volt. Ahogy múltak az évek, úgy szentelt mind kevesebb figyelmet arra, hogy kora közönségének zenei ízlését kielégítse, mindazonáltal muzsikája továbbra is sikeres maradt.Negyvenes évei végére teljesen megsüketült. Nem adott több nyilvános koncertet, és még inkább visszavonult a társasági élettõl. Kevesebb mûvet írt, és azok is nehezebben érthetõek voltak. Ekkorra már elsõsorban csak magának és egy jövõbeli ideális közönségnek komponált. Állítólag egy kritikusnak ezt mondta: "Ezek nem önnek készülnek, hanem egy késõbbi kor számára".
Beethoven hatalmas életmûve kilenc szimfóniát, harminckét zongoraszonátát, öt zongoraversenyt, tíz, zongorára és hegedûre írt szonátát, egy sor vonósnégyest, kórusmûveket, egy operát és még sok mást foglal magában. Mûvei mennyiségénél mégis sokkal fontosabb a minõségük. Fenségesen egyesítik magukban az érzelmek intenzitását és a kivitelezés tökéletességét. Beethoven bebizonyította, hogy a hangszeres zene nem tekinthetõ többé másodrangú mûvészetnek, és saját szerzeményei a mûvészet legmagasabb fokára emelték a zenét.
Beethoven kimagaslóan eredeti zeneszerzõ volt, és sok általa bevezetett újítás hatása bizonyult tartósnak. Kibõvítette a zenekart, megnövelte a szimfónia terjedelmét és szélesítette skáláját. Azzal, hogy megmutatta a zongorában rejlõ hatalmas lehetõségeket, hozzájárult ahhoz, hogy elsõ hangszer váljék belõle. Beethoven átmenetet képviselt a klasszicizmus és a romantika között, mûvei pedig a romantika számos vonására hatottak. Beethoven nagy hatást gyakorolt sok késõbbi zeneszerzõre, beleértve olyan különbözõ stílusok képviselõit, mint Brahms, Wagner, Schubert és Csajkovszkij. Elõfutára volt Berlioznak, Gustav Mahlernek, Richard Straussnak és még sokaknak.
Hollós Máté
ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN
BEETHOVEN: FÜR ELISE
Mire ragadtatjuk magunkat?! Leányszobák kedvenc darabocskáját, a komolyzenei slágerek egyik legkedveltebbjét elemezzük? Ó, bárcsak tévednék, s a mai leányszobákból az erősítők düssögését megszakítva még ki-kihallatszana, ám félek, Olvasóink körén túl már egyre kevésbé közismert Ludwig van Beethoven Für Elise címen nyilvántartott bagatellje. Ez az unásig ismételt, rosszul eljátszva dadogó-kopogó, jól előadva helyenként zseniális darab, amely az Egmont kísérőzene és néhány vonósnégyes közelében egy viszonylag kevésbé termékeny időszakban kerül ki Beethoven kezéből. S hogy ki lehet a szerencsés Elise? Alighanem Therese Malfatti, az elveszett kézirat ugyanis Für Therese feliratot visel. De ez itt nem a történeti kutatás helye, hanem a művel való ismerkedésé. A rondó formában írt kompozíció témáját nem kell bemutatnunk. Csak megfigyelnünk! Váltóhangos játszadozása fontos szerephez jut. A kezdet pillanatában olyan, mintha in medias res – a dolgok közepébe – érkeznék: ki tudja, mióta szól már a váltóhang-ismétlés, amely épp csak itt válik hallhatóvá? Mintha olyan vonal lenne, amely egy kép keretén kívülről lép látóterünkbe. Egyszerű zárlattal megnyugszik a-mollban, majd ismét végigjárja e folyamatot, csupán a záró dallami fordulatban különbözve. A periódus megismétlését követően simán gurul tovább a középrész párhuzamos dúrjába, ahol épp csak megmártózik, s hamar visszatalál az a-moll dominánsára. Azt több oktávon keresztül bejárja, s onnan visszacsöppen a kromatikus váltóhangos témafejbe. Csakhogy az iménti – durván hangsúlyozva: E-(disz) E-(disz) – beosztással szemben valahogy így: (e)-disz-(e)-disz-(e)… Otromba lenne eképp (túl)hangsúlyozni, a legjobban tehát azt tesszük, ha bizonytalanságot érzékeltetünk: mintha magunk sem tudnánk, meddig kell ismételgetnünk a váltóhangot. Ha így cselekszünk, kéjes lesz az újbóli a-moll zárlatra érkezés. Az első közjáték F-dúrba visz. Bukolikus hangnem, természetzene Beethovennél. Nem tart soká: pergő harminckettedes C-dúrba torkollik. Csak a bal kéz felütési ritmus- és harmóniaképlete köti össze az F- és C-dúr részt. Miközben az ujjak erősebben dolgoznak, mint a téma folyamán, ez a zene pihenő szakasza. Amikor tematikusan nem történnek fontos dolgok. Amikor későbbi lényeges közlésnek ágyazunk meg, s az meg is érkezik a 35. ütemben. Vagy előbb? Hiszen a témát várjuk a váltóhangokkal, s azok már ott bizseregnek a közjáték utolsó ütemében (a 34-ikben) harminckettedek formájában. (A képhatáron kívüli vonal…) Ezt fékezi le Beethoven. S az eddig kacéran illegő-billegő, de állításként hangzó témafej hirtelen kérdéssé nyílik (35-36. ütem határa). Majd megint a korábbi disz-e – E-(disz) egyensúlyozást játsszuk, s az a-mollba való megnyugtató visszaérkezést. Lefut a teljes téma a maga háromtagú formájában, s – látszólag – megnyugtatóan maradunk A orgonapont fölött. Ám a második közjátékban tonika-érzetünk megzavarodik: mintha d-moll felé kormányozná a hajót a hullámokon a szerző. De nem: kromatikus erőfeszítéssel megtartja „irányban”. Megint szél kap vitorlánkba, rejtett kvintpárhuzammal tépi meg ((70–71. ütem), s már majdnem kikötünk B-dúrban, amikor újabb kromatikus basszusmenettel nagy kérdőjelhez érkezünk (76. ütem). Választ aligha kapunk a következő ütemekben. Inkább olyan érzetünk van, mint amikor valaki elterelésül másról kezd beszélni. Eddig nem volt triola a darabban, eddig nem hallottunk szuronyszerű akkordfelbontást, most pedig ezekkel lövi fel a magasba figyelmünket, hogy onnan aláereszkedve kromatikusan olvadjon bele témánk félhangos témafejébe. (Megint a képhatáron kívüli vonal…) Végül visszatér a téma, változtatás nélkül. Változtatás nélkül? Igen, a szerző nem variál semmit a hangokkal, ritmusokkal. De ez nem azt jelenti, hogy nekünk ugyanúgy kell frazeálnunk a témát, ahogy először vagy másodszor. Hiszen közben sok víz lefolyt a mű Dunáján, s nem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba. De főként hallanunk kell a beethoveni évődést: a kromatikus váltóhangost. Jaj annak az udvarlónak, aki kétszer ugyanúgy mormolja a bókot! Még Theresának és Elisének is máshogyan kell csapni a szelet! Ez rögtönző művészet. S a leírt zene is sokat őriz a rögtönzés szelleméből. Jaj annak a muzsikusnak, aki kétszer ugyanúgy mormol!…
|